Vannak történetek, amelyeket az ember sokáig nem mesél el.
Nem azért, mert szégyelli őket. Hanem mert annyi minden történt, hogy nehéz egyetlen történetté rendezni.
Az én utam sem volt egyenes.
Voltak benne veszteségek, félelmek, újrakezdések, rossz döntések, betegségek, csalódások és olyan időszakok is, amikor egyszerűen csak az volt a célom, hogy valahogy továbbmenjek.
Ma már azonban azt is látom, hogy mindaz, amin keresztülmentem, formálta azt, ahogyan ma az emberekhez, az elakadásokhoz és a változáshoz viszonyulok.
Talán ezért is lett olyan fontos számomra a Megoldáskapocs.
De kezdjük az elején.
Egyedüli gyerekként nőttem fel
Egyke voltam.
Nem volt testvérem, és nem volt nagy családi háttér mögöttem. Nem volt nagymamám, akihez át lehetett volna menni, ha otthon nehéz volt.
Édesanyám pszichés betegséggel küzdött. Voltak időszakok, amikor próbált megküzdeni vele, és voltak olyanok is, amikor ez nem sikerült. Antidepresszánsok, alkohol, veszekedések, kiszámíthatatlan időszakok. Gyerekként pedig nem igazán értettem, mi történik.
Csak azt tudtam, hogy otthon néha nagyon nehéz.
Közben ott volt az iskola.
A gyerekek, a tanulás, a hétköznapok.
Én pedig valahogy megpróbáltam lavírozni aközött, ami az iskolában várt rám, és aközött, ami otthon fogadott.
Tizenegy éves voltam, amikor édesapám meghalt.
Ettől még inkább magamra maradtam.
Gyerekként az ember nem feltétlenül tudja megfogalmazni, hogy mi hiányzik neki. Csak megtanul alkalmazkodni. Figyelni. Érezni, mikor milyen a levegő otthon. Megpróbálni erősnek lenni.
Ma már tudom, hogy ezek az élmények sok mindent megtanítottak nekem az emberi működésről.
Azt is, hogy mennyire különböző módon próbálunk megküzdeni azzal, amit az élet elénk tesz.
Húszévesen azt hittem, megtaláltam az életemet
Fiatal voltam, amikor férjhez mentem.
Aztán megszülettek a gyerekeim.
Sokáig próbáltam működtetni a házasságomat, miközben egyre világosabbá vált számomra, hogy olyan helyzetbe kerültem, amelyben már nem éreztem magam biztonságban.
A férjemet az üzlettársai olyan döntésekbe vitték bele, amelyeknek később súlyos következményei lettek, és végül a hatóságok őt vonták felelősségre.
Én pedig ott álltam két kisebb kamasz gyerekkel.
És eljött a pillanat, amikor tudtam:
mennem kell.
Nem volt mögöttem biztos háttér.
Nem volt kész új élet.
Nem volt nagy anyagi tartalék.
Volt két gyerekem, egy bőröndnyi életünk és egy albérlet.
Gyakorlatilag nulláról kellett újrakezdenem.
És furcsa módon ekkor kezdtem el igazán megtapasztalni, hogy mennyi erő van bennem.
Volt valami, ami megtartott
A gyerekeim.
És a munkám.
Kozmetikusként dolgoztam, és szerettem a vendégeimet. A munkámban sikeres voltam. Ott tudtam, hogy mit csinálok. Ott láttam az eredményét annak, amit beleteszek.
A vendégeim bizalma pedig nagyon sokat jelentett.
Közben persze szerettem volna társra találni.
Hittem abban, hogy egy nehéz házasság után is lehet újrakezdeni.
Ismerkedtem.
Voltak, akik megpróbáltak bolondnak nézni. Voltak, akik azt gondolták, egy egyedülálló anya könnyen kihasználható.
Nem hagytam.
Valahogy mindig volt bennem egy nagyon erős belső mondat:
„Lehet, hogy sok mindenen keresztülmentem, de nem fogom elveszíteni önmagamat.”
Egyedül neveltem a gyerekeimet.
Dolgoztam.
És közben hálás voltam Istennek, hogy a gyerekeim egészségesek, és hogy képes vagyok felépíteni nekik egy új életet.
Közben a saját testemmel is meg kellett küzdenem
Amikor a gyerekeim érettségiztek, én már komoly egészségügyi problémákkal éltem.
Súlyos endometriózisom volt.
Több műtéten voltam túl, és hosszú időn keresztül fájdalmakkal éltem.
Aztán jött egy újabb súlyos fordulat: méhnyakrák.
Újabb műtét.
Újabb félelem.
Az ember ilyenkor nagyon közelről találkozik azzal, mennyire törékeny az élet.
És azzal is, hogy néha mennyire nehéz megtalálni azt az embert, aki valóban meghallja, mi történik veled.
Sok orvosnál jártam. Nem értették a fájdalmaimat, és segíteni sem igazán akartak. Minden leletem negatív volt, de én tudtam, hogy valami nincs rendben.
Számoltam: húsz orvos küldött el.
De mentem tovább, mert tudtam, hogy mennem kell. Élni akartam.
A huszonegyedik orvos hitt nekem.
Az életemet mentette meg.
Talpra álltam.
Megint.
Aztán egyszer csak tudtam, hogy még előttem van valami
Valahogy mindig hittem abban, hogy lesz még egy társam. Az igazi.
Életemben először én írtam rá egy férfira egy ismerkedési oldalon.
Ő lett a férjem.
És ezzel egy új fejezet kezdődött.
Új ország, új élet
Angliába költöztem.
És ott is felépítettem magam.
A kozmetikámat pár hónap alatt olyan szintre fejlesztettem, hogy East Surrey-ben ismert és elismert kozmetikussá váltam.
Megtanultam, hogy új helyen is lehet gyökeret ereszteni.
Hogy lehet nulláról újraépíteni valamit.
Hogy az ember nem feltétlenül ott folytatja, ahol abbahagyta.
Néha egészen máshol kezd új életet.
Ma Spanyolországban élünk
Később Spanyolországban vettünk házat.
Két éve élünk itt.
És talán kívülről úgy tűnhet, hogy a történet itt véget ér.
De számomra éppen itt kezdődött valami új.
Mert egy idő után egyre erősebben foglalkoztatott egy kérdés:
Miért van az, hogy amikor valaki bajban van, sokszor még a segítség megtalálása is egy újabb nehéz feladat?
Honnan tudja, hogy pszichológusra van szüksége?
Vagy coachra?
Vagy más szakemberre?
Honnan tudja, hogy az adott módszer valóban neki való?
És mi történik akkor, ha valaki egyszerűen csak azt érzi:
„Elakadtam, de azt sem tudom pontosan, miért.”
Ezek a kérdések lassan összeálltak bennem.
És megszületett a Megoldáskapocs gondolata.
Ma már másképp nézek az életem történetére
Régen talán úgy gondoltam volna, hogy túl sok minden történt velem.
Ma már inkább úgy látom:
minden egyes időszak adott valamit ahhoz, aki ma vagyok.
Megtanultam, milyen érzés egyedül maradni.
Milyen az, amikor nem tudod, mi vár otthon.
Milyen az, amikor újra kell kezdened.
Milyen az, amikor segítségre lenne szükséged, de nem tudod, kitől kérd.
Milyen az, amikor valaki azt mondja, hogy nincs megoldás, aztán mégis találsz egy embert, aki segít.
És megtanultam azt is, hogy az erő nem azt jelenti, hogy soha nincs szükségünk másokra.
Éppen ellenkezőleg.
Talán az egyik legnagyobb felismerésem az lett, hogy nem kell mindent egyedül megoldanunk.
Ezért lett Megoldáskapocs
Nem azért hoztam létre a Megoldáskapcsot, mert azt gondolom, hogy minden problémára én tudom a választ.
És nem azért, mert hiszek abban, hogy létezik egyetlen módszer, ami mindenkinek működik.
Hanem éppen azért, mert tudom:
nem minden embernek ugyanarra van szüksége.
Van, akinek egy jó beszélgetés segít elindulni.
Van, akinek önismereti folyamatra van szüksége.
Van, akinek coaching lehet megfelelő.
Másnak pszichológiai segítségre van szüksége.
És vannak helyzetek, amikor egészen más szakemberhez kell fordulni.
Én abban szeretnélek segíteni, hogy ne egyedül próbáld kitalálni, merre indulj.
Hogy legyen melletted valaki, aki segít átlátni a helyzetedet, és megtalálni azt az irányt, amely számodra valóban megfelelő lehet.
Mert ma már tudom:
Nem az a legnagyobb baj, ha nem tudjuk, merre tovább.
Az a baj, ha azt hisszük, hogy egyedül kell rájönnünk.
Én nagyon sokáig egyedül próbáltam.
Ma már nem vagyok egyedül.
És talán éppen ezért szeretném, hogy más se érezze úgy, hogy egyedül kell végigmennie azon az úton, amelyen éppen jár.
