Tudom, mit kellene tennem. Akkor miért nem teszem?

Vannak élethelyzetek, amikor pontosan tudjuk, hogy valamin változtatnunk kellene.

Tudjuk, hogy ideje lenne kilépni egy kapcsolatból.
Tudjuk, hogy nemet kellene mondanunk.
Tudjuk, hogy munkahelyet kellene váltanunk.
Tudjuk, hogy segítséget kellene kérnünk.
Tudjuk, hogy egy régi működés már nem szolgál bennünket.

És mégsem történik semmi.

Telnek a hetek, hónapok, néha évek. Újra és újra végiggondoljuk ugyanazt, beszélünk róla, tervezzük, majd valamiért visszalépünk.

Ilyenkor könnyű arra gondolni:

„Miért vagyok ennyire döntésképtelen?”

Pedig előfordulhat, hogy nem maga a döntés okozza a legnagyobb nehézséget, hanem mindaz, amit a döntés következményeként elképzelünk.

A tudás és a cselekvés nem ugyanaz

A döntéseinket nem kizárólag racionális mérlegelés irányítja.

Lehet, hogy valaki pontosan felismeri, mi lenne számára hosszú távon kedvező, miközben érzelmileg még nem áll készen arra, hogy szembenézzen az ezzel járó következményekkel.

Mert egy változásnak gyakran ára van.

Egy rosszul működő kapcsolatból való kilépés például nemcsak a konfliktusok megszűnését jelentheti. Jelentheti a megszokott életforma elvesztését, bizonytalanságot, a magánytól való félelmet, anyagi következményeket, vagy akár azt is, hogy újra kell gondolnunk, kik vagyunk a kapcsolat nélkül.

Egy munkahelyváltás sem pusztán egy új állás megtalálása.

Lehet benne egzisztenciális bizonytalanság, a megszokott közeg elvesztése és annak a kérdése is, hogy az új helyen vajon megálljuk-e a helyünket.

Sokszor tehát nem magától a döntéstől félünk, hanem attól, ami utána következhet.

Amikor egyszerre akarunk és nem akarunk változtatni

Az egymással ellentétes motivációk egyidejű jelenlétét ambivalenciának nevezzük.

Egyszerre lehet bennünk a változás iránti vágy és a változástól való félelem.

„El akarok menni – de félek attól, mi lesz utána.”

„Szeretnék változtatni – de félek, hogy rosszabb lesz.”

„Segítséget szeretnék kérni – de közben nehéz kimondanom, hogy egyedül nem boldogulok.”

„Szeretnék nemet mondani – de nem akarom megbántani a másikat.”

Ez nem feltétlenül jelent döntésképtelenséget.

Lehet, hogy két valódi szükséglet ütközik egymással.

Az egyik oldalon ott van a változás igénye, a másikon a biztonság megőrzésének vágya.

Amíg ezt a belső konfliktust nem értjük meg, könnyen előfordulhat, hogy újra és újra ugyanoda jutunk vissza.

A halogatás nem mindig időgazdálkodási probléma

A halogatást gyakran egyszerűen úgy értelmezzük, hogy valaki nem elég fegyelmezett, vagy nem tud jól bánni az idejével.

„Csak kezdd el.”

„Ne gondolkodj ennyit.”

„Lépj már végre.”

Bizonyos élethelyzetekben azonban a halogatás mögött nem pusztán a feladat nehézsége áll, hanem az, hogy az adott lépés kellemetlen érzéseket, félelmet vagy bizonytalanságot aktivál.

Ha halogatom a döntést, átmenetileg elkerülhetem a döntéssel kapcsolatos kellemetlen érzéseket.

Ha nem mondok nemet, egy ideig nem kell szembenéznem a másik reakciójával.

Ha nem kérek segítséget, nem kell megmutatnom, hogy nehéz helyzetben vagyok.

Ha nem kezdek bele a változásba, legalább a jelenlegi helyzet ismerős marad.

A halogatás ezért rövid távon akár megkönnyebbülést is hozhat.

Csakhogy ami rövid távon csökkenti a feszültséget, hosszú távon fenntarthatja ugyanazt a helyzetet.

Az ismerős nem mindig jó – csak ismerős

Az ismeretlen helyzetek természetükből adódóan több bizonytalanságot hordoznak, mint azok, amelyeket már ismerünk.

Ezért előfordulhat, hogy valaki hosszú ideig benne marad egy számára kedvezőtlen helyzetben.

Nem azért, mert feltétlenül jó neki.

Hanem mert tudja, mire számíthat.

Az ismeretlen ezzel szemben kérdéseket hoz:

Mi lesz, ha rosszul döntök?

Mi lesz, ha megbánom?

Mi lesz, ha egyedül maradok?

Mi lesz, ha nem sikerül?

Mi lesz, ha mások nem értenek meg?

A változás tehát nemcsak egy új helyzetet jelenthet. Azt is, hogy egy időre csökken a kontrollérzetünk.

Ezért önmagában az, hogy valaki tudja, mit kellene tennie, még nem jelenti azt, hogy készen áll a cselekvésre.

Miért nem segít mindig, ha még többet gondolkodunk rajta?

Amikor hosszú ideje ugyanazzal a problémával küzdünk, természetes reakció, hogy még több információt próbálunk összegyűjteni.

Listákat készítünk.

Tanácsokat kérünk.

Mások véleményét hallgatjuk.

Újabb lehetőségeket keresünk.

Mindent újra és újra végiggondolunk.

Ez egy bizonyos pontig hasznos lehet.

De van egy pont, amikor a további gondolkodás már nem visz közelebb a megoldáshoz.

Ilyenkor nem feltétlenül több információra van szükségünk.

Hanem arra, hogy más szempontból nézzünk rá arra, ami történik.

Nem azt kérdezni:

„Mi lenne a helyes döntés?”

Hanem például:

„Mi az, ami miatt nem tudom megtenni azt, amiről egyébként már tudom, hogy fontos lenne?”

Ez egészen másfajta gondolkodást indíthat el.

Lehet, hogy nem információhiány van a háttérben.

Lehet, hogy félelem.

Lehet, hogy bűntudat.

Lehet, hogy lojalitás.

Lehet, hogy egy korábbi tapasztalatból eredő bizonytalanság.

Lehet, hogy túl nagynak tűnik a változás.

És az is lehet, hogy valójában még nem született meg a saját döntés – csak egy részünk már nagyon szeretné, hogy megszülessen.

Nem minden elakadás ugyanaz

Talán ez az egyik legfontosabb különbség.

Ugyanaz a mondat – „Nem tudom, mit tegyek” – egészen különböző helyzeteket takarhat.

Lehet, hogy valakinek elsősorban gyakorlati támogatásra van szüksége.

Másnak a döntési helyzet strukturálására.

Megint másnak a kommunikáció rendezése jelentheti a következő lépést.

És vannak olyan élethelyzetek is, amikor mélyebb pszichológiai folyamatokkal érdemes foglalkozni.

Ezért nem mindegy, hogy milyen segítséget választunk.

Egy jó segítő folyamat nem feltétlenül azzal kezdődik, hogy azonnal megpróbáljuk megoldani a problémát.

Hanem azzal, hogy pontosabban megértjük:

Mi történik?

Mi tartja fenn ezt a helyzetet?

Mire lenne szükségem?

És milyen típusú támogatás illeszkedhet ehhez a legjobban?

Talán nem több erőre van szükséged

Sokan hosszú ideig próbálják magukat rávenni arra, hogy végre lépjenek.

„Határozottabbnak kellene lennem.”

„Nem kellene ennyit félnem.”

„Másoknak ez könnyebben megy.”

„Miért nem vagyok képes egyszerűen megtenni?”

Pedig lehet, hogy nem még több önfegyelemre vagy akaraterőre van szükség.

Hanem arra, hogy érthetőbbé váljon, mi történik bennünk.

Mert amikor megértjük, mi tart vissza, maga a probléma is pontosabbá válik.

A homályos:

„Nem tudok lépni.”

helyett megjelenhetnek konkrétabb kérdések:

Mitől félek?

Mit veszítenék?

Mit próbálok megőrizni?

Milyen következményt próbálok elkerülni?

Mire lenne szükségem ahhoz, hogy biztonságosabbnak érezzem a következő lépést?

És sokszor innen kezdődik a valódi változás.

Nem feltétlenül egy nagy döntéssel.

Hanem egy pontosabb megértéssel.

A változás előtt van egy fontosabb lépés

A segítségkérésnél ezért nem feltétlenül az a legfontosabb kérdés, hogy:

„Kihez forduljak?”

Hanem az, hogy:

„Mi történik valójában ebben a helyzetben?”

Mert ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő támogatást, először érdemes pontosabban megérteni, miben is vagyunk elakadva.

A helyzet pontosabb megértése gyakran már önmagában közelebb vihet ahhoz, hogy milyen támogatásra lehet szükségünk.

És lehet, hogy az első lépés nem az, hogy azonnal meghozzuk a nagy döntést.

Hanem az, hogy végre megértsük, miért olyan nehéz meghozni.