Vannak családok, amelyekben olyan történetek élnek tovább, amelyekről már senki nem beszél.
Háború.
Elvesztés.
Kényszerű költözés.
Bántalmazás.
Függőség.
Súlyos nélkülözés.
Egy családtag korai halála.
Vagy egyszerűen egy olyan időszak, amelyről a következő generáció már csak annyit tud:
„Erről nálunk nem beszélünk.”
Vannak élethelyzetek, amikor pontosan tudjuk, hogy valamin változtatnunk kellene.
Tudjuk, hogy ideje lenne kilépni egy kapcsolatból.
Tudjuk, hogy nemet kellene mondanunk.
Tudjuk, hogy munkahelyet kellene váltanunk.
Tudjuk, hogy segítséget kellene kérnünk.
Tudjuk, hogy egy régi működés már nem szolgál bennünket.
És mégsem történik semmi.
Vannak történetek, amelyeket az ember sokáig nem mesél el.
Nem azért, mert szégyelli őket. Hanem mert annyi minden történt, hogy nehéz egyetlen történetté rendezni.
Az én utam sem volt egyenes.
Voltak benne veszteségek, félelmek, újrakezdések, rossz döntések, betegségek, csalódások és olyan időszakok is, amikor egyszerűen csak az volt a célom, hogy valahogy továbbmenjek.
Sokan akkor kezdenek el segítséget keresni, amikor már úgy érzik, egyedül nem találnak kiutat egy nehéz élethelyzetből. Ilyenkor természetes, hogy az interneten keresnek válaszokat, ismerősöktől kérnek tanácsot, vagy különböző módszerekről olvasnak.
Sokan úgy érzik, hogy segítséget kérni csak akkor indokolt, amikor a problémák már teljesen elhatalmasodtak, és egyedül szinte lehetetlennek tűnik továbbmenni. Mintha előbb mindent meg kellene próbálnunk, minden terhet egyedül kellene elviselnünk, és csak végső esetben fordulhatnánk valakihez.
